Szalay Booker-díjas regénye világsiker, bár több kritikus távolságtartóan kezeli, de a Booker-díj (2025) nagyságát senki sem vitatja el tőle. A könyv magyarul is olvasható, a Libri Kiadó jelentette meg.
A magyarországi fogadtatás hasonlóan pozitív, mint a nemzetközi, ugyanakkor akad olyan vélemény, amely szerint a „Test lelombozó regény egy olyan életről, mely félreérthetetlenül száguld a szakadék felé, és erről semmi kétséget nem hagy. (…) Talán maga a Test is olyan, mint a főhőse: ha van is benne némi potenciál, összességében se nem túl érdekes, se nem túl tartalmas ahhoz, hogy beírja magát az örökkévalóságba.”
A Revizorban megjelent fenti recenzióval szemben az itthoni kritikusok többnyire lelkesek, ezt az a tény sem kisebbítheti, hogy a hazai pálya nyilván rengeteget számít, hiszen a szerző félig magyar, a főhős pedig egészen az.
Írásomban arra teszek kísérletet, hogy a pozitív értékeléseket gyarapítsam, ráadásul megpróbálom felfedezni annak a jeleit, hogy Szalay regényének létezik egy igen erős intertextuális hálózata, amely Európa kulturális, történelmi és vallási hagyományaira épít. Még azt is megkockáztatom, hogy az irodalmi és művészettörténeti utalásoknak kétféle értelmezési lehetőséget adjak. Az egyik a mélyen pesszimista változat: mivel Európa véglegesen eltávolodott a csodás hagyományaitól, ezért a helyzetünk teljesen reménytelen, de éppen a regény egyik elmarasztalóan is pozitív külföldi kritikájából merítek bátorságot egy (halványan) optimistább megközelítésre, amelyet az a feltételezés alapozna meg, ha ennyi kiválóság halmozódott fel európaiságunk romjai alatt, akkor talán valamennyit még visszakotorászhatnánk ezekből.
Három H
Az említett intertextuális hálózat gerincét szerintem ez a triász adja: hübrisz, Heléné, Hamlet. Az antik görög kultúra és Shakespeare mellett szintén erős a Biblia jelenléte, az erre való utalást Helen és István közös gyerekének nevében is látom, neki David Szalay a Jacob, vagyis Jákob nevet adja. (Vele itt nem foglalkozom, így is kissé hosszúra nyúlik ez a kísérletem. Jákobról annyit, hogy aki ismeri a bibliai „sztorit”, az tudja, hogy miről van szó, aki pedig nem ismeri, de érdekli, az olvassa el…)
Nyilván roppant erős még Albert Camus és a Közöny hatása, de én fontosnak tartom a művészettörténeti vonalat is, amely abban a rövidke fejezetben csúcsosodik ki, amikor Helen a National Gallerybe megy (173. oldal), és a sofőr, István, természetesen elkíséri. István ekkor már a szeretői „munkakörbe” is belépett Helen, azaz Mrs. Nyman mellé.
Ebben a rövidke, mindössze 4 oldalas fejezetben sok minden kiderül. Legelsőként Szalaynak az az írói módszere, amellyel berántja, megdolgoztatja az olvasót. Egyfajta tanáros gesztus ez: kötelező házi feladatot ad: a befogadónak meg kell gugliznia a csaliként bedobott leckét, a keresés során pedig, jó esetben, rátalál a szerző által fontosnak gondolt információkra. A képtár-fejezetben két feladványt kapunk: az egyikben a festmény címét adja meg, a másik esetében a festő neve ismert.
A cím alapján könnyű továbblépni: Mr. és Mrs. Andrews, Thomas Gainsborough az alkotó, akit a 18. századi angol festészet egyik meghatározó alakjának tartanak. A festmény 1748 körül készült, egy földbirtokos és a felesége látható rajta. Társadalmi sikertörténet – mondja a rendelésre megfestett képről Helen a regényben, összekapcsolva a tulajdonosokat földbirtokaikon ábrázoló egykori portrékat a manapság a közösségi médiában felbukkanó dicsekvő, magamutogató fotókkal. „Ide süss, bámulj meg engem és a birtokomat. Nézd, mennyire sikeres vagyok!” – vonja meg a regénybeli párhuzamot Helen.
Aki tovább szörfözget a neten, érdekes elemeket talál a brit festőről szóló írásokban, de az igazi csemege egy művészettörténész 25 évvel ezelőtt indult kezdeményezése, amelynek első eleme éppen az Andrews házaspárt megmutató festményhez kötődik. Jonathan Jones cikke a The Guardian kulturális rovatában jelent meg „Ez a föld a mi földünk” címmel. A művészettörténész azt találta ki, hogy felkeresi az évszázadokkal korábbi híres brit tájképek helyszíneit, fényképet készít azokról, ezzel mintegy feleleveníti a múltat és visszamenőleg is birtokba veszi Anglia azon területeit, amelyek egykor magántulajdonban voltak, és gyakran azóta is. Jonathan Jones figyelemreméltó vállalkozásának első állomása éppen Mr. és Mrs. Andrews egykori, a jeles festményen is látható birtoka volt. Mint írja: „Azért vagyok itt, hogy elkezdjem Thomas Gainsborough, Richard Wilson, John Constable és JMW Turner festményeinek helyszíneire tett látogatásaimat, hogy romantikus szemmel lássak egy olyan Nagy-Britanniát, amely túlmutat a város kontra vidék jelenlegi kliséin. Tragikus, hogy jelenleg nem tudjuk a brit tájat közös kulturális javunkként elképzelni. Turner, a londoni, aki Nagy-Britanniát teljes hosszában beutazta és megfestette azt, mindannyiunk nevében fantáziadús igényt támasztott erre a földre. A brit tájképfestmények a nemzeti identitás egy alternatív érzésének tárházai; én pedig elindulok, hogy megtaláljam ezeket. (…)
Az angol tölgyfa, amelynek hátterében Gainsborough az Andrews családot ábrázolta, azóta vastagabb és vadabb lett. A kerti pavilon már rég eltűnt. Most csalán veszi körül a hatalmas tömeget. Fent azonban az új levelek még frissek és zöldek. Ahogy a nap áttör a felhőkön – az angol táj legjellegzetesebb részén, és Gainsborough festménye ezeket ünnepli –, a fa árnyékos oldala komornak, kísértetiesnek tűnik.
A fa kiszorította a párt, akik egykor pózoltak előtte, túlélte és kinőtte őket, mára egy göcsörtös és mogorva rommá vált: már nem rokokó dekoráció, hanem valami gótikusabb. Magát a fát portrétémaként szemléljük, komoran, rembrandti stílusban, és ez sokat elárul a tájképről alkotott felfogásunkról. Mert minden megváltozott Gainsborough napjai óta.”
A festmény szerepeltetése a regényben egyértelmű üzenetként értékelhető, a brit művészettörténész 21. századi akciója is tény, azt viszont már csupán feltételezhetem, hogy Szalay ismeri a „nemzeti identitás” múltba vesző, de fontos elemének felkutatására indult sorozatot, és ha ismeri, akkor összeköti-e a festészettörténeti bravúrt annak a lehetőségével, hogy ugyanez működhet irodalomtörténeti vagy vallástörténeti megközelítésben.
Azt tippelem, hogy Szalay ismeri a művészettörténész „időugrási trükkjét”, és nagyon is tetszik neki…
A másik házi feladat Tiziano egyik festménye, amiről csupán az derül ki, amit az extrán szűkszavú István röviden elmond: „Tetszik, ahogy a kéket használja.”
Talán stréber tempó ezt a feladatot is megoldani? Szalaytól nem áll messze az abszurd (gondoljunk a Camus-kapcsolódásra), esetleg ez valami abszurd humor, bedobni egy ilyen „feladatot”, szenvedjen csak vele a lelkes olvasó… Nem tudom, ám azért kicsit rákerestem. Tiziano mintegy 15 festménnyel van jelen a National Gallery gyűjteményében, ezek közül két alkotást találtam, ahol a kék színt dominánsnak, jelentőségteljesnek láthatjuk: az egyik az Adógaras, a másik a Bakkhosz és Ariadné. Mindkettő beleilleszthető a Test világába, nagyon is. Nem akarok találgatni (stréberkedni), és ennyi talán elég is a festészetből… Akinek örömöt okoz, tanulmányozza a festményeket, nem fogja megbánni. Zárójelben: ha Bakkhosz és Ariadné a „megfejtés”, akkor Tiziano a mitológiai „csapatba” kerül, ha az Adógaras a nyerő tipp, akkor a reneszánsz zseni itt a bibliai vonalat erősíti. Gondolhatjuk persze azt is, hogy tökéletesen mindegy: Tiziano szerepeltetése a regényben nem egyetlen festmény szempontjából érdekes, hanem a monumentális életműve miatt.
Intertextualitás
Az antik görög vonal eléggé erősnek tűnik Szalay regényében. Vélhetően nem véletlenül Helen a női főszereplő neve. A női szépség, az igéző nőiesség és az ebből adódó potenciális „bajkeverés” mitikus alakja ő, gondoljunk az Iliászra, a trójai háborúra. Újabb zárójel: természetesen a bajkeverés nem női attribútum, sőt, az igazi kavarógépek a férfiak, akik a nők körül legyeskednek. Hogy aztán a férfiszerep manapság sokat emlegetett megváltozásának (leértékelődésének?) „fényében” akkor mit gondolunk most a „nőiségről” – ebbe nem szeretnék belebonyolódni, nehogy rám csattanjanak a zárójelek zárójelei.
A regénybeli „Heléna” először a hipergazdag első férjét csábítja el, aztán szinte ujjgyakorlatnak tűnik számára a kissé együgyű magyar pasit, Istvánt megszerezni. Sokadik zárójel: mi van akkor, ha Helen részéről mindkét férfi irányában valódi érzelmeket is fel kell tételeznünk? Vagy az egyik házasság érdeken alapul, a másik érzelmeken? Netán az Istvánnal kötött házasság hatalmi gesztus és társadalmi elégtétel keveréke? Gazdag özvegy vagyok, bármit megtehetek immár. Amennyiben a háztartási alkalmazottammal óhajtok frigyre lépni, hát megteszem! Talán ezt (sem) szükséges túlgondolni, illetve a szerző itt is nyitva hagyja az értelmezést: a befogadó alkossa meg a saját verzióját.
Helen első férjének vidéki birtokán található egy „görög templom”, ez többször felbukkan, néhol eléggé hangsúlyosan (István balesete, 368. oldal), de a szerző nem fejti ki pontosan, mi a célja ezzel. Ez szintén egy titokzatos házifeladat, legalábbis én annak vettem, de lehet, hogy ezzel is ugratja az olvasókat Szalay? Én a brit birtokon felbukkanó görög templomból az antik kultúrát, a görög vallást, vagyis a mitológiát látom kibontakozni, abból is a hübriszt, az elbizakodottságot, az isteni szándékkal való szembehelyezkedést.
A „hübrisz” kategóriába helyezem István első nagy traumáit: a szintén kamasz lány erősen bántó értékelését, amellyel megalázza Istvánt, szexuális vonzerejének lekicsinylésével. Hübrisz a szomszédasszony viselkedése is, ami valójában nettó szexuális abúzus. Abszolút hübrisz Helen és István házasságtörő viszonya, különösen úgy, hogy az igazán akkor teljesedik ki, amikor Münchenben vannak Helen férje „mellett”, aki a halálos kórral hadakozik. Van néhány további szituáció is a regényben, amely a hübrisz vonalat erősíti.
A Hamlet-vonatkozást talán nem kell különösebben magyarázni. Helen első házasságából származó fia, Thomas a „dán királyfi”, aki kénytelen elszenvedni anyja árulását, apja halálát, az anyja mellé „betolakodó” új férfi botrányosságát.
Thomas más szempontból is sérült, hiszen apja nem szereti, nem fogadja el őt. A sikeres üzletember lenézi a művészettörténeti érdeklődést, szerinte alternatív gondolkodású fiát nem tartja igazi férfinak. A modern apa „versenyszámban” István később lekörözi Mr. Nymant, hiszen István minden szituációban a fia mellé áll, igyekszik segíteni őt, lásd Jacob iskolai zaklatási ügye, ahol ő az áldozat.
Camus
Albert Camus és David Szalay kapcsolódásairól egy nagyon hosszú tanulmányt lehetne írni, amit én most nem teszek meg. Aprócska esszémben néhány mondatot villantok csak fel.
1. Camus, az abszurd nagy mestere kijelentette: nincs abszurdabb annál, mint autóbalesetben meghalni. Ehhez képest ő autóbalesetben halt meg, néhány évvel azt követően, hogy fiatalon megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Ráadásul úgy érte a baleset, hogy eredetileg vonattal akart utazni, de a kiadójának igazgatója rábeszélte, hogy vele autózzon haza vidékről Párizsba. A vonatjegy ott volt Camus zsebében, amikor a fának csapódó sportkocsiban meghalt.
Helent és Istvánnal közös gyereküket, Jacobot Szalay egy autóbalesettel „írja ki” a regényből. Ezt a „halálnemet” először túl banálisnak tartottam, de a Camus-életrajz ismeretében másképpen látom.
2. Camus híres regényének a címe magyar fordításban: Közöny. Az eredeti cím ez: Az idegen. Van olyan vélemény, hogy jó ez a magyar cím, de az eredetit mégis átírja egy kicsit. Nekem az az érzésem, hogy a kettő együtt működik nagyon jól… Ha az idegenség az ok, és ebből fakad a közöny, akkor eléggé közel áll a két fogalom egymáshoz. A saját életünkben is idegenek vagyunk, ebből fakad(hat) a közöny. Innen nézve jó cím a Közöny.
3. Szalay Istvánját többen kétségbeejtően magányosnak (idegennek) tartják, de a Közöny főszereplőjéhez képest István „gazdag” közösségi életet él, mi több, komoly eredményei is vannak. A regény végén ugyanakkor István visszajut a teljes magányba, a „boldog” közönybe. (A közöny boldogságába?)
István létezésének két sarokpontja, amikor kilép a totális közönyből, és megmenti valakinek az életét. Az első esetben a londoni éjszakában siet egy rablótámadás áldozatának segítségére. Ennek van „értelme”, hiszen a megmentett személy katapultálja őt a társadalmi mobilitás sugárútjára. A második esetben a kómában vegetáló felesége fiát menti ki az öngyilkosságnak beillő kábítószeres túllövésből. Ennek aztán abszolút nincs „értelme”, hiszen Thomas halála Istvánt minimum megmentené egy kellemetlen vetélytárstól, ráadásul hagyatéki szempontból is komoly előnyökkel kecsegtetne. István ezek ellenére ösztönösen cselekszik (mint általában mindig), és önzetlenül a haldoklónak, a bajba jutott embertársnak nyújt segítséget.
4. Camus azt vizsgálta diplomamunkájában, hogy a görög filozófia miként gyakorolt hatást a korai keresztény teológiára, valamint hogyan alakította Szent Ágoston gondolkodását és az evangéliumok szellemiségét.
A Közöny mellett Camus másik híres írása (Sziszüphosz mítosza) az antik görög mitológia egyik ismert eleméből indul ki, amikor az emberi létezés hiábavalóságáról, abszurditásáról beszél.
5. A nyugati értelmiség soraiból Camus, csaknem egyedüliként, 1956-ban kiállt a magyar forradalom mellett. Szolidaritását „A magyarok vére” című írásában fogalmazta meg. Ezt írja: „Létezik egy igazi Európa, mely abban egységes, hogy az igazság és a szabadság nevében ellenszegül a zsarnokságnak. A magyar szabadságharcosok ezrei ma ezért az Európáért halnak meg.”
Optimizmus kontra pesszimizmus, avagy közöny?
Elolvastam néhány külhoni kritikát, ezek közül az alábbi tartalmazta a számomra leginkább találónak érzett gondolatokat.
A dél-afrikai szerző egy vallomással kezdi írását. Közli: csupán a könyv kétharmadáig bírt eljutni, mi több, ez már a harmadik Szalay-könyv, amit olvasott, és egyiket sem fejezte be. Ezek után mondhatnám, hogy szia, itt én is befejezlek, minek pazaroljam rád az időmet, de szerencsére mégis tovább olvastam. Nem azért, mert azt is leírja, hogy annyira tetszik neki Szalay írásmódja, hogy szinte biztos benne, hogy ez volt az egyetlen dolog, ami miatt eljutott a könyv kétharmadáig.
A kritika/recenzió szerzője szerint Szalay a forradalmi pesszimizmus iskolájához tartozik, úgy véli, hogy kudarcra vagyunk ítélve, és senki sem jön megmenteni minket. Mégis úgy fogalmaz a kritikus írása végén: az olvasók többsége, amellett, hogy reálisan gondolkodik, mégis inkább „forradalmi optimista”.
Innen származik az a halványan optimista megérzésem, hogy Szalay regénye mégis tartalmaz valamennyi reményt. Az írást hosszabban idézem, mivel azt gondolom, közelebb visz a szöveg megértéséhez.
A kritika szerzője szerint „David Szalay régóta a modern európai viszonyok egyik legélesebb szemű krónikása. Emberei ritkán hősök; sodródnak, megfigyelnek és kétségbeesnek. (…)
Első pillantásra a Test (Flesh) egy középkorú, szerelemtől és céltól elszakadt férfi erotikus melankóliájának tanulmányozása, aki a fizikai szükséglet és az egzisztenciális rettegés között lebegő találkozások sorozatán halad keresztül. Csendes felszíne alatt Szalay regénye korunk kulturális nyugtalanságát kutatja – a liberális optimizmus kimerülését, a ráébredéssel szembeni szorongást és a kollektív megváltásba vetett hit elapadását.
(…)
A regény címe kettős visszhangot hordoz. A „hús”, a test nemcsak az erotikára és a testiségre utal, hanem az emberiség törékeny, múlandó és kudarcra ítélt állapotára is. Szalay főhőse egy olyan Európát testesít meg, amely felemésztette magát az iróniában és a kényelemben.
Szalay művei kétségtelenül fehérek, nyugatiak és férfiasak – de nem diadalmasan. A Test világát az európaiak (fehérek) magánya határozza meg, egy erkölcsi és kulturális vákuum, amely felváltotta a haladás vagy a birodalom nagy narratíváit. A faj, az osztály és a történelem szándékos hiányként lebegnek, miközben a főhős a különbségektől megtisztított kozmopolita tereken halad keresztül, ami Európa elszigetelt modernitásának tüneteként értelmezhető.
Szalay munkásságában halvány posztliberális melankólia érződik, az a gondolat, hogy a liberális modernitás ígéretei (szabadság, mobilitás, szexuális felszabadultság) az unalom forrásaivá váltak. Ez az érzékenység időnként átfedésben van a kortárs nyugati diskurzus hangulatával. A Test megkülönböztető jegye, hogy nem tiltakozik és nem is védi ezt az állapotot; egyszerűen csak megfigyeli.
Mivel Szalay elutasítja a kortárs szépirodalom nagy részét uraló erkölcsi áhítatot, a Test értelmezhető egyfajta vitairatként is. Nincsenek benne megváltó ívek, politikailag erényes karakterek, nem kéri számon a patriarchátust vagy a privilégiumok rendszerét. A regény szexuális találkozásait klinikai őszinteséggel és bocsánatkérés nélkül ábrázolja. Ez a választás nyugtalaníthatja a baloldali olvasókat, akik hozzászoktak az olyan szépirodalomhoz, amely a vágyat explicit etikai és politikai keretek közé helyezi.
Szalay nagy témája az identitás erodálódása. Egy anatómus pontosságával és egy gyóntató szánalmával ír, prózája mentes minden dísztől. Ez arra kényszeríti az olvasót, hogy szembe nézzen a testtel, mint végső igazsággal, bármilyen változékony, vágyakozó és romlandó is legyen az. „Mindannyian hús vagyunk” – gondolja a főhős. Ez a könyv fő témája, a kegyelem sivár formája, amelyet az irodalomban a legősibb idők óta ismerünk.
Visszhangzik benne Coetzee Szégyenének és Houellebecq Elemi részecskék című művének alapgondolata , de Szalay hangneme halkabb, kevésbé polemikus, inkább beletörődő. Míg Coetzee fikciója leleplezi az erkölcsi kudarcot, Houellebecqé pedig kigúnyolja, Szalay egyszerűen elfogadja azt a késői, mindent követő modernitásban való lét természetes feltételeként.
A Test nem eszmékről, hanem atmoszféráról szól, egy egzisztencialista jelentés az értékek lassú erodálódásáról. Az ideológiai fikciótól megfáradt olvasók számára ez vonzó lehet. Igazi ereje az általa ábrázolt állapot iránti együttérzésben rejlik. Szalay nem hibáztat, de nem is ment fel. Tekintete könyörtelen, de nem kegyetlen.
A Test nem konzervatív vagy progresszív, hanem egy reménytelenül tragikus-humanista írás. Ragaszkodik ahhoz, hogy politikánk, ideológiáink és identitásunk mind feloldódjon a halandóság elkerülhetetlen ténye előtt. Ami megmarad, az a test: vágyakozva, bomlóban, és csendben tanúja az idő múlásának.
Annak ellenére, hogy bizonyítottan törekszik a semlegességre, Szalay a forradalmi pesszimizmus iskolájához tartozik, amely úgy véli, hogy kudarcra vagyunk ítélve, és senki sem jön megmenteni minket. És minden emberi gondolat kudarcot vall, ami bizonyítottan hamis. Bár tragikus, emberségünkben néha megvan az a bosszantó (a pesszimisták számára bosszantó) hajlam, hogy még önmagunkat is meglepjük, amikor a dolgok a végsőkig fajulnak, és minden esély ellenére sikerülnek. Ez végül arra késztet minket, hogy realista forradalmi optimisták legyünk.”
