Olaszrizling

Mire ébredsz, ha a Tisza árterén, színjózanon, egy szénaguriga tövében elaludtál, júliusi bringázás szünetében? Valahol Szeged és Mártély között, a gát mögött, szombat délután.

Ritka úgy ébredni, hogy teljes a csend, az árnyékból nézek az égre, a külvilág ingerei pedig egyedül szénaillat formájában jelennek meg. Ritka jó. Fekszem, érzem, hogy vagyok, de még csak annyit tudok, hogy Szegedről elindultam bringázni, jöttem-mentem a gáton, jó volt, majd elálmosodtam, lepihentem. Aludtam. Nincsen még gondolat, feladat, cél, szándék sincs, csak a fekvés. Csak annyit tudok, hogy valamikor minden bizonnyal fölkelek, feltolom a bringát a gátra, elindulok majd Szeged felé. De addig még fekszem, öt percet vagy ötvenet, többet, mindegy. Annyira jó érezni az idő hiányát. Mámoros.

A bárányfelhőkkel sem foglalkozom, pedig szépek. Én lebegek a földön fekve, a kaszálón, a felhők nincsenek hatással rám, nem is látom őket. Pedig tudatomnál vagyok, de csak a körülöttem lévő két színt érzékelem, kéket és aranysárgát, az eget és a szénát. Ha észreveszem a felhők mozgását, ha figyelem alakulásukat, már vége is az időnélküliségnek, már viszonyítok, érzékelem a sebességet. Szerencsére van átmenet: a bárányfelhők éppen olyanok, mint Szinyei Merse Pál festményén, erről eszembe jut Kosztolányi, de nem a Pacsirta, a Hajnali részegség. Elhalt rokonaim báloznak fölöttem, nyuszifej-felhőben egy nagymama, majd egy rókaképű rokon, egy kaján vigyor (tudom, ki), a nagypapám akkora, mint a Balaton, mellette fekszik. Egy somlói bortermelő meg nem született borokról beszélt csütörtökön, négy pohárból három nincs. A bárányfelhők meg nem született gyerekeket terelnek.