Vörösborokról folyt az eszmecsere a közelmúltban a Prestige Reserve Club szervezésében. Herczeg Ágnes, Heimann Zoltán, Konyári János, Kovács Nimród és Takler Ferenc arról beszélgetett, hogy drágák-e a magyar csúcsborok, lehet-e olyan árszinten exportálni ma magyar vörösbort, mint amilyen ár itthon elérhető?
Folyamatosan téma a magyar vörösborok túlárazottsága – vetette föl vitaindítójában egy rendezvényen Doszpod László. A Prestige Reserve Club elnöke ezt a hazai életszínvonallal hozta összefüggésbe, mint mondta: Nyugat-Európában sokan vásárolnak 40 eurós borokat, ezzel szemben Magyarországon a 10-12 ezer forintos palackárat a borkedvelők többsége arculcsapásként éli meg.
A beszélgetésen részt vettek a borászatok részéről: Herczeg Ágnes (Gróf Buttler), Heimann Zoltán, Konyári János, Kovács Nimród, Takler Ferenc.
Herczeg Ágnes és Heimann Zoltán közgazdasági magyarázattal szolgált: az 1990 utáni bor-reneszánszban eleinte kevés volt a pincészet, még kevesebb a csúcsbornak tartott termék, így hiány-effektus lépett fel, ami keresletet, vágyakozást, vagyis divatot generált. „Divatborvidékeken divatborászatok voltak, de ez a korszak véget ért” – fogalmazott Heimann. Mostanra sokat változott a piac: jóval több kedvelt borvidéken sokkal több pincészet működik, ez összességében nagyon jó hír, de ilyen szituációban nyilván nehezen lehet tartani bizonyos borkategóriákban a korábbi árszínvonalat, különösen olyan gazdasági környezetben, mint amilyenben 2008 óta élünk.
Józanodás
Kovács Nimród felvetette, hogy a világ legdrágább borainak az elkészítése sem kerül többe önköltségi áron 20 dollárnál, a piaci áruk mégis lehet 500, vagy akár 2000 dollár. Ennyit jelent az eszmei érték, a márka, amiért bizonyos vevők hajlandóak ennyit fizetni. Kovács Nimród arra is felhívta a figyelmet, hogy az elszigeteltség, vagy inkább a belterjesség az 1990-es években oda vezetett Magyarországon, hogy lehetőség nyílt az irreális árképzésre, a megalapozottság nélküli magas borárakra. Szerinte mára a külkereskedelmi kapcsolatoknak köszönhetően sokat javult a helyzet, hiszen sokan próbálták, próbálják külföldön eladni a boraikat, és ez nem egy esetben kijózanítóan hatott. Vagyis közel sem sikerült olyan árakat elérni külföldön, mint a magyar piacon. A kijózanítás Nimród szerint fordítva is működik, számos, igen jó ár-érték arányú külföldi bor vásárolható ma már Magyarországon, ez is hozzájárulhat szerinte a túlzásoktól mentes árpolitikák elterjedéséhez.
A Balkánról jövünk
Doszpod László felvetette, vajon ma Magyarországon szinkronban vannak-e az esetenkénti magas borárak a kibocsátó pincészet presztízsével, imázsával, piaci pozíciójával? Ezzel kapcsolatban Heimann Zoltán leszögezte: a Magyarországon elérhető árszínvonal jelenleg magasabb, mint amennyit export esetén érvényesíteni lehet. „Alapvetően a Balkánról jövünk, így fogadnak minket Nyugat-Európa borvilágában” – mondta ki a szomorú tényt Heimann. Konyári János és Takler Ferenc itt opponált, mint mondták, ők nem adják olcsóbban exportra a borukat, mint az itthoni ár!
A beszélgetésen borokat is kóstoltak a megjelentek, ezekről is hamarosan írok, igyekszem a konszenzusos pontszámokat felidézni. A teszt vakkóstolás volt, mindenki egyénileg pontozott, majd utána közösen értékeltük a fellépő vörösborokat. A jelenlévők borai mellett a bírálatban szerepeltek még az alábbi pincészetek vörösei: Bock, Figula, St. Andrea, Vylyan. A pontszámok itt böngészhetők.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.